Saját irományom egy részlete

Zsófi

- Szia - köszöntem a pultos srácnak, – Két Kőbányait és két Gösser Zérót szeretnék - mondtam, próbálva a zenét túlkiabálni, ami szinte lehetetlennek tűnt. A srác helyesnek tűnt. Nagyon is. Gondolom, ezt el is várják a vendéglátóhelyeken. Tapasztalataim szerint a külső azonban sokszor a belső tulajdonságok rovására értékelődik fel. Nem ítélkezem, mert mindig vannak kivételek, nekem pedig szokásom nem első látásra megítélni valakit, sokkal inkább az alapján, ahogyan másokkal viselkedik, milyen belső értékekkel rendelkezik. Egy beszélgetés után például már el tudom dönteni, szeretnék-e újabb diszkurzusba elegyedni az illetővel vagy nem. Ez nem csak a pasikra vonatkozik, hanem mindenkire. Nem tartom magam csak a külsőségekre adó embernek, így próbálom hasonló gondolkodású barátokkal körül venni magam.

- Grépfrútos legyen? - kérdezte.

- Hm... Az egyik legyen citromos, légyszíves - mondom egy mosoly kíséretében, mire válaszul bólintott. - Köszönöm - tettem hozzá. Mintha mosolyt láttam volna az arcán, és valami mást is, bár ezt nem tudtam hova tenni, s olyan gyorsan fordult a pult mögött sorakozó hűtők egyikéhez, hogy nem tudtam jobban szemügyre venni az arcát. Hátulról azonban annál inkább megszemlélhettem. Na, jó, stíröltem, de ezért nem kövezhet meg senki sem. Azt mondtam, nekem nincs szükségem pasira a boldogsághoz, nem azt, hogy meg sem látom őket. Vak nem vagyok, így meglátom azt, ami ott van a szemem előtt. Legalábbis általában.

Így első blindre az esetem volt: idősebb nálam, nem túl magas, világos hajú, barna szemű. Az egy-két napos borosta már látszik az arcán, nem egy szál bél pasi és nem tűnik seggfejnek. Persze az imidzset egy szó is könnyen lerombolhatja. Vagy csak még szimpatikusabbá teszi, de ezt nem valószínű, hogy itt és most fogom megtudni.

- Parancsolj - teszi le elém a pultra a négy sört, ezzel kizökkentve merengésemből. Még mindig mosolyog. Ez tetszik.

- Köszönöm - mondom, s én is elmosolyodom. Leteszem a pultra az italok árát, s már nyúlnék az üvegekért, mire a pénz felét visszaadja. - A vendégem voltál - mondja most már vigyorogva.

- Ööö… köszönöm, de nem fogadhatom el - mondom.

Nem szeretem, ha fizetnek helyettem. Nem tudom, miért, egyszerűen csak nem érzem jól magam, ha valaki mindent fizet helyettem. Bármiről is legyen szó. Ez alól - érthető okból - csak a szüleim kivételek.

- Dehogynem - feleli. A szemembe néz, mintha csak szuggerálni szeretne, hogy vegyem el a pénzt a pultról. - És el is mondom, miért fogadhatod el és amiért el is fogadod - mondja, miközben a pult fölé hajol, hogy jobban értsem, amit mondani készül. Ilyen zajban elég nehéz társalogni.

- Szia, szeretnék, légyszíves és három köszönöm - sorolja az ujján számolva a kimondott szavak számát. Nem tudom, hová akar ezzel kilyukadni, de kezdtem kíváncsi lenni. - És ha jól számoltam - folytatja -, legalább két mosolyt is kaptam. Szeretném azt hinni, hogy nekem szólt, bár nem élem bele magam túlzottan.

Elég bambán nézhettem, mert hozzátette: - Hát ezért. Szóval kérlek, fogadd el - ez inkább hangzott utasításnak mint kérésnek, de nem firtattam a dolgot.

- Aha, szóval pár kedves szó, néhány mosoly és már le is vagy nyűgözve - incselkedem vele. - Azért ennél többet vártam.

- Igen, le vagyok nyűgözve. Komolyan. Ha tudnád... - nem tudta befejezni a mondatot, ugyanis egy tőlem nem messze álló vendég türelmetlenül rákiabált: - Akkor most van kiszolgálás vagy várjam meg, míg befűzöd a kiscsajt? - kérdezte a negyvenes, mogorva fickó lenézően. Az a típus volt, aki fennhéjázásával és mások megalázásával mindenkinél felsőbbrendűnek érzi magát. Egyfajta istennek képzeli magát, s ebbe az elképzelésbe senki nem rondíthat bele büntetlenül, pláne nem egy pultos, akinek kizárólagos feladata az ő kívánságait lesni. Sajnos látott már elég sok ilyet a világ.

- Elnézést - mondja a pultos nekem, majd megindul a fickó felé. Kezdett érdekelni a srác. Úgy tűnt, nem csak egy csinos pofi, annál több van benne. Gondoltam, itt maradhatnék kideríteni, de a barátaim már vártak. Lekászálódtam a bárszékről, azonban meg nem tudtam volna mondani, mikor ültem fel rá. A pénzt a borravaló számára kikészített üvegbe tettem – amelyben szinte semmi sem volt -, majd az italokkal a kezemben elindultam a bokszunk felé. Átvágtam a táncolók között, remélve, hogy senki nem szándékozik kiverni egyik üveget sem a kezemből. Az asztalunkhoz érve a barátaim vegyes érzelmekről árulkodó arcával szembesültem.

- Már azt hittük, sosem érsz ide vele - intett fejével a kezemben tartott sörös üvegek felé Tomi.

- Nyugi, nem hagylak szomjan halni titeket - felelem vigyorogva.

- Pedig nagyon úgy tűnt. Bejön neked? - kérdezi a pultosra utalva.

- Persze - felelem, majd hozzáteszem: - pont annyira, mint itt bármelyik másik fickó.